Nem hiszek a véletlenekben, de hiszek a sorsszerűségben. Az életben minden úgy történik, ahogy annak történnie kell, hívhatjuk ezt sorsnak, vagy egy felsőbb hatalomnak. Nem lehet véletlen, hogy kislány koromban Sisinek öltözve, papírcsillagokkal a hajamban énekeltem az Elisabeth-musical slágereit az iskolában, és hogy egy éve megtalált ez az állás. Ahogy az sem véletlen, hogy Sztáray Irma kísérte a nemzet legnagyobb kincsét az utolsó útján, és minden olyan sorsszerűen történt, amilyet csak az élet tud írni.
Annyiszor gondolkodom el a hitelesség kérdésén: hogyan kerülhetek egy lépéssel közelebb az igazsághoz, hogy egy reális Erzsébet-képet mutathassak? Milyen volt Erzsébet, az ember? Hiába kutatjuk, keressük őt, ugyanolyan titok és rejtelem marad ő nekünk, mint a kortársainak. De mégis akad, amibe kapaszkodhatunk: a hozzá legközelebb állókon keresztül szinte a szemünk elé varázsolódik Erzsébet bájos, kedves lénye, és szinte érezni az őt körülvevő szomorúságot.
Sztáray Irma gyönyörű írásán keresztül igazi utazásban lehet része az olvasónak, időn és téren át. A királyné életének utolsó 5 évét kísérhetjük végig a kedves udvarhölgy elbeszélésén keresztül, aki a legvégsőkig kitartott úrnője mellett. És bár úgy forgatja az ember a könyvet, hogy tudja, nem kerülheti el az 1898. szeptember 10-én történteket, mégis érzi, mint minden nő legbelül azt a mélyről jövő hangot: Erzsébet nyugodt volt és csendben búcsúzott, megadatott neki, amire a legjobban vágyott. Sztáray grófnő higgadtsága és királynéja által érzett szeretete mélyen megrendítő. Ez pedig többet mond az olvasónak Erzsébet lényéről, mintha ő maga mutatkozna be nekünk.
Berta Blanka