Blanka mesélnél arról, hogyan „találkoztál” Erzsébet királynéval először? Milyen fontos motívumok voltak az életedben, amik elvezettek a Gödöllői Királyi Kastélyba?
Az Elisabeth musical és Janza Kata abszolút meghatározói voltak a gyerekkoromnak. Én úgy kezdtem el kislányként énekelni, hogy egyértelműen Janza Kata volt a vezéralakom. (A Sisi titkai nyári rendezvényünkön tudtam néhány szót váltani vele és nagyon boldog voltam! Közös képünk is készült!) Így kezdődött. Aztán nyilván a musical témája annyira megragadott, hogy a szüleimnek el kellett kezdeniük megvásárolniuk az összes könyvet. Meg nagyjából mindent, ami Sisis.
Melyik könyvet olvastad először róla?
Talán az egyik legmeghatározóbb - még a régi zöld borítóval - a Fáradtan teszem le esténként koronámat című könyv volt, ami kicsit tényszerűbben ír Erzsébetről, mint más, korábban róla olvasott könyvek. Aztán következtek azok a regények, amik az időszaki kiállításunkban is láthatóak kiállítva. Emlékszem, volt egy könyv, ami nagyon vastag volt, azt a német tanárom adta oda, miután először hallott engem németül énekelni. Németes voltam általános iskolában és megtanultam az Elisabeth musicalből az „Az már nem én lennék” című dalt németül. Őt ez nagyon meghatotta, akkor adta kölcsön nekem ezt a könyvet. Ezt a dalt akkor megtanultam angolul és hollandul is, pedig akkor még nem beszéltem hollandul, csak annyira szerettem azt a dalt és a musicalt. Nyolcadikos ballagásomra azt kaptam a szüleimtől, hogy elutaztunk Bécsbe a családdal. Végig látogattunk mindent, ami kötődik Sisihez. Amikor Bajára a német gimnáziumba kerültem később, emlékszem, a kollégiumi szobám falán Erzsébetről gyűjtött képeslapok voltak felragasztva. Aztán ez valahogy háttérbe szorult azokban az években. Ott volt a fejemben, de leginkább a zene töltötte be az életemet. A kollégiumi zenekarban és a kórusban is énekeltem, nagyon-nagyon sokat szerepeltem. Ezzel telt minden napom és akkor nagyon beszippantott a musicalek világa. De már nem csak az Elisabeth-re fókuszáltam. Aztán teljesen véletlenül újra előtérbe került az Erzsébet iránti rajongásom, amikor végeztem az OKJ-s tanfolyamon. A bankettünk egy piknik volt, ahol sorsszerűen a tanárom hívta rá fel a figyelmemet, hogy a Gödöllői Királyi Kastély kosztümös tárlatvezetőt keres, Erzsébet királyné megszemélyesítésére. Az én életemnek annyira meghatározó pontjai voltak mindig a tanáraim! Ők voltak, akik lehetőséget adtak, irányt mutattak a fejlődésre. Nagyon hálás vagyok nekik! A családom is nagyon erős hátteret biztosít nekem, főleg Anyukám, aki az életem minden fontos és pici apró döntésénél ott volt és támogatott.
És akkor jött ez a lehetőség az állással kapcsolatban…
Igen. És elsőre végül nem jöttem, de másodjára igen! Lengyel Enikő igazgatóhelyettes asszony felhívott pár hónappal az első interjú után, hogy még van lehetőségem, várnak rám. Akkor tudtam, hogy már harmadszorra nem fognak szólni. Többet nem fognak kérni… így jöttem. (mosolyog)
Emlékszel az első napodra, amikor beöltöztél?
Igen, emlékszem az első ilyen alkalomra! Igazgató úr kérte, hogy öltözzek be, mert szeretné látni, hogy áll rajtam a ruha. Ezeket a ruhákat Czédly Mónika varrta nekünk és hiteles másolatai a királyné darabjainak. Szóval hirtelen kellett felöltöznöm aznap. Az interjún korábban már felöltöztettek és jó érzés volt, de nem volt annyira meghatározó, mint ez az első alkalom. Mravik Judit az Információs iroda vezetője gyorsan elkészítette a frizurámat, felvettem a ruhát és akkor tapasztaltam meg először, milyen hatása van ennek az emberekre. Nagyon izgultam, nem tudtam, hogyan kell mozogni a ruhában, úgy éreztem magam, mint egy mókus, akire ráhúztak egy báli ruhát. (nevet) De most már olyan, mintha a saját ruhámat venném fel.
Tényleg?
Igen, nagyon szeretem. De nekem azzal kezdődik mindig az átlényegülésem, amikor a hajam elkészül. És amikor először látom a tükörben, hogy rendben, akkor kész a Sisi-frizura.
De érdekes! Én azt gondoltam, hogy ezt az érzést a ruha adja.
Mi mindig a frizurával kezdjük a készülődést, ezért nekem a haj jelenti ezt. Ez már kicsit olyan „Sisis” ugye, mert neki is nagyon fontos volt a haja. Amikor látom, hogy elkészült, akkor kicsit megrázom a fejemet, hogy érezzem, ahogy mozdul, jó-e. Akkor érzem, hogy rendben: megérkeztünk. Onnantól kezdve már, hogy a krinolint felveszem vagy megkötöm az övet a derekamon, ezek már szinte részletkérdések.
És amikor kész vagy, indulsz a kosztümös tárlatvezetésedre, akkor mi történik benned? Van egy „küldetés”, hogy mit szeretnél átadni a vendégeknek?
Én úgy kezdem a vezetést mindig, hogy az emeletről érkezem a főlépcsőn a vendégek elé. Hiszen ott fent lakom. Szeretem nézni a résztvevők arcát, amikor először meglátnak. Összesúgnak, hogy „ott a Sisi!” - és akkor látom, mennyire tetszik nekik… jönnek utánam, kíváncsiak. Abszolút van benne küldetés, tehát természetesen nem csak a saját örömömre csinálom vagy mert 13 éves énem erről álmodott, hogy én majd Sisi leszek és felvehetek egy ilyen ruhát. Sokkal többről szól. Ez már múzeumi edukáció, hiszen olyan sok tévhit kering Erzsébetről és persze tudom, soha nem fogok tudni róla egy 100%-os képet adni, mert nem vagyok Ő. De ha legalább megpróbáljuk azokat a rossz beidegződéseket kijavítani, akkor jó úton járunk, hiszen ő annyira fontos alakja a mi történelmünknek. Sisit ugyanúgy ismeri minden magyar, mintha azt mondanám Petőfi Sándor vagy Kossuth Lajos. Ha kimondom a nevet, hogy Sisi, akkor mindenki tudja, hogy ő kicsoda. Nem biztos, hogy időben el tudják helyezni, de legalább tudják. Minden kollégám fontos küldetése a Gödöllői Királyi Kastélyban, hogy hiteles és letisztult Erzsébet-képet adjunk át a látogatóknak. Nekem például fontos hangsúlyoznom, hogy az ő magyarságszeretete nem abból adódott, hogy az anyósát ezzel bosszantsa. Ebből az indíttatásból senki nem tanul meg a világ egyik legnehezebb nyelvén beszélni… Nem kevés energiát és időt áldozott erre és ez tényleg fontos volt neki. Úgyhogy igen, az a küldetés, hogy egy reálisabb Erzsébet-képet adjak át, jobban megismerjék általam Gödöllőt és a történelem egy kis szeletét. Sokszor hallom a vezetés végén a vendégektől, hogy végig járhatta volna a kiállítást önállóan is, de többet jelentett neki ahogy mozogtam, vagy csak beszéltem a kastélyról. A történetek, amiket elmondunk. Dutka Timivel, a „másik Sisivel”, mindketten megpróbáljuk élettel megtölteni a vezetéseket.
Milyen visszajelzéseket kapsz a vendégektől?
Nagyon jókat. A gyerekeket kifejezetten imádom, egyébként is nagyon gyerekcentrikus vagyok. Semmi nem ad többet, mint amikor – van egy visszatérő vendégünk, őt Nellinek hívják – átölel. Vagy most kaptam egy Villő nevű kislánytól egy rajzot. Tudom, hogy egyébként nem engem, mint Blankát szeretnek ilyenkor. De mégiscsak én töltöm meg a jelmezt, a frizurát tartalommal és jó látni rajtuk, hogy lelkesek és kíváncsiak. A gyerekek nagyon okosak! Nagyon szeretek gyerekcsoporttal menni. Okosakat tudnak kérdezni. A felnőttek általában praktikus kérdéseket tesznek fel, de a gyerekek mernek mást is. Egy gyerekcsoportban, egy 11 éves gyerek megkérdezte, hogy mi volt Petőfi Sándortól a kedvenc versem?
Az a tapasztalat, hogy ez a fajta élményséta adja a legtöbbet a látogatóknak. Igazi élményt nyújtok nekik át a vezetésen. A gyerekeket könnyű elvarázsolni, ám a felnőtteket sokszor nehezebb. Jó, amikor sikerül és benne tudom tartani őt a varázslatban, ki tudom ragadni őt a hétköznapokból. Édesanyámék úgy fogalmaztak, hogy olyan volt, mint egy színházi előadás. Volt olyan vendég, aki azt mondta, annyira hiteles voltam: elhitte, hogy Erzsébet királynéval beszélget. Látszik rajtuk, hogy elvarázsolódnak. Felemelő látni, hogy a felnőttekkel is lehet „játszani”. Olyan élményt kapnak, amiben ők is gyerekek lehetnek újra, vagy elfelejthetik, mi van körülöttük a külvilágban.
… és amikor leveszed a ruhát? Akkor is van egy folyamat?
Van, abszolút igen. Nekem olyankor ismételten a hajam jelzi, hogy véget ért a Sisi-lét, hiszen lebontom a póthajat a saját hajamról. Még este is szoktam érezni egyébként a hajat! Pedig én néptáncos voltam, megtanultam úgy tűzni, hogy a fejbőröm ne fájjon, de van, amikor még este nézem a tévét és úgy érzem, mintha húzná a fejemet. Tehát a séták után ki szoktam bontani, megfésülködöm és „visszablankázódom” (nevet). De örömmel nézek akkor is a tükörbe, hiszen én nem azért öltök “jelmezt”, mert nem vagyok elégedett magammal. Ilyenkor az a furcsa, hogy nem állok meg lépten-nyomon a kastélyban fényképezkedni a látogatókkal - illetve csak ritkán.
Változott az életed, amióta ez a munkád?
Kicsit igen. Nyilván ennek praktikus és lelki háttere is van. A praktikus, hogy sokkal többet dolgozom (nevet). Lelkileg nekem nagyon sokat ad, extrovertált embert vagyok. Lételemem, hogy emberek vegyenek körbe és nagyon szeretek beszélni, előadni és tanítani. Tanár szerettem volna lenni, és az, hogy ebben a munkakörben mindent egybegyúrhatok, amit szeretek, ráadásul a színházzal vegyítve – gyakorlatilag a zene faktor nincs csak benne - amúgy tökéletes. (mosolyog) Ennek ellenére nagyon sokat kivesz az emberből. Az emberek koordinálása, a zaj, a ruha nem könnyű. Nyilván kint kell hagyni, ha nekem rossz napom van, szomorú vagyok, rosszul vagyok és mindig ugyanúgy kell teljesíteni. De minden séta más persze.
Többet olvasol mostanában?
Sokkal többet! A közösségi médián keresztül temérdek mennyiségű Sisi-csoportban jelen vagyok, az összes filmet és sorozatot megnézem vagy újra nézem, ami vele kapcsolatos. Úgyhogy visszajött az életembe, ami remek, nagyon örülök neki! A könyvekben, olvasmányokban is. Most már más háttértudással rendelkezem, ez is nagyon izgalmas így. Úgy érzem sokszor, hogy Erzsébetet akkor tudom megérteni, ha ismerem a kort is, amiben élt, a rendszert, amiben ő mozgott. Ezért körültekintőbben fejlesztem a tudásomat. Andrássyról van például egy Instagram oldal, onnan is beszippantok mindent, hogy őt is jobban megismerjem. Ezeket az új információkat mind próbálom a vezetéseimbe is belecsempészni.
Köszönöm szépen az interjút, Blanka! Mikor találkozhatnak veled a látogatók?
Én is köszönöm szépen! Elsősorban az Élményséták Erzsébet királyné-sétáink alkalmával, amiket kolléganőmmel, Dutka Tímeával vezetünk.
Imre Nikoletta
